Ide gyertek
Ezentúl itt leszek. A posztokat sikerült átvinni, a kommentekkel még nem sikerült megküzdenem. A sablonon egyelőre időhiány miatt nem változtattam semmit, a hivatkozásokat is bővíteni szeretném, elég sok tervem van, az időm kevesebb, de igyekszem. A türelmeteket kérem addig is.
Petite dame, hiába ugrálok
Kifutottam a boltba vásárolni. Jövök hazafelé, egy öreg néni megállít, hogy nézzem meg, az újonnan épített társasház mélygarázsába befolyik a víz, miféle dolog ez, hogy nem csinálják meg rendesen, és hogy nem ellenőrzik stb. Aztán utána rögtön: menjen csak nyugodtan, kislány, biztosan siet az iskolába.
Kezdjek el sminkelni, vagy inkább szokjam meg?
Rendszerhiba
A freeblog szerverhibája miatt elszállt néhány korábbi bejegyzésem. Sikerült őket visszatenni, most a kommentekkel bíbelődök, de egyelőre nem találom őket ott, ahol lenniük kellene. Elnézést kérek mindenkitől. A jövőre nézve pedig: költözés lesz.
Nem voltam még 18 éves, amikor...
- ambroziánus himnuszt írtak hozzám latinul és magyar fordítással, egy szál rózsa kíséretében (mindezt egy apátságban);
- elköltöztem otthonról;
- már legalább hat férfibe voltam reménytelenül szerelmes – nem egyszerre (ők persze nem tudtak róla, hál'istennek);
- akkora pofont kaptam, hogy eleredt az orrom vére;
- lemondtam arról, hogy nekem valaha is lesz valakim;
- lejárt a Jókai-, Mikszáth- és Dosztojevszkij-korszak;
- rájöttem, hogy nem bízhatok meg abban, akiben szerettem és kellett volna;
- az utcán egy szembejövő férfi megfogdosott, én pedig a döbbenettől lefagytam;
- apám egy újságcikk miatt összeomlott, és kórházba került;
- egy lány szerelmet vallott nekem;
- megtudtam, hogy milyen pletykák mennek a családomról a hátunk mögött;
- a kedvenc birsalmafám ágán ülve elolvastam A fajok eredetét;
- elhatároztam, hogy nem leszek többet boldogtalan.
És ti?
Kategóriák: Narratív játékok, Grande dame , A nagy Másik
írta: baudolinA
Az ujjak fürgeségéről
A gyermekkoromat végigkísérő, idővel múlandó, de akkor rám nagy hatással lévő tragédiája az volt, hogy elhittem a felnőtteknek, hogy nekem nincs kézügyességem (valóban nem voltam egy őstehetség), így egy idő után már meg sem próbálkoztam semmiféle olyan kreatív dologgal, amihez a kezem kellett volna. A főzést, tortadíszítést kivéve. Nem fejlődött ki rendesen a finommotorikám, vagy mim. Se rajzolni, se festeni, se kötni-hímezni nem voltam hajlandó, sem pedig képes. A mai napig rémálomként tér vissza az a néhány óra, amikor matyóhímzést tanultunk. Kötéskor hol szorosan kötöttem, hol túl lazán, hol szaporítottam a szemeket, hol összefogtam kettőt-hármat, hogy fogyjon gyorsabban a sor. A horgolás elég jól ment, de azt nem sokáig hagyták. Szövésről hallani sem akartak, maradt a makramé. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a sok „neked nincs ehhez tehetséged” miatt elveszett a kitartásom meg a lelkesedésem is. A kínok kínját álltam ki, amikor valakinek ajándékot kellett készíteni, és azt kérte, hogy én csináljam. Általában megoldottam annyival, hogy készítettem egy albumot (a lyukasztást is el lehet természetesen rontani, el is rontottam), aztán elővettem a lehető legszebb kézírásomat (ezt már el lehetett olvasni, ha valaki nagyon akarta), és beleírtam egy mesét. Sajátot vagy kimásoltat.
Tinédzserkorom és húszas éveim elejének tragédiája (végigkísér, múlandó, nagy hatás), hogy elhittem a kreatív lapoknak és blogoknak, hogy mindenkinek van kézügyessége, és egy csomó mindent minimális kézügyességgel is meg lehet csinálni. Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam az új technikákba. Aztán rá kellett idővel (hehe, sorozatban) döbbennem arra, hogy vagy nem igaz, hogy elég a minimális kézügyesség, vagy nekem nincs még minimális kézügyességem sem (az utóbbi a valószínűbb). Utólag is elnézést kérek minden megajándékozottól, nyugodtan dobjátok ki őket, ha eddig kegyeleti okokból még nem tettétek. Na jó, szalvétából még mindig nagyon szép kis lótuszt tudok hajtogatni. Kinek csináljak? És szőni azért még mindig meg szeretnék tanulni.
De most már nem dőlök be senkinek és semminek, megyek is a rojtokat pótolni a frissen szerzett hárászkendőmön.
Kategóriák: Narratív játékok, Bábel, Grande dame
írta: baudolinA
Lázbetegnek volt hiú csatája
Mit csinál az ember, ha annyira fáradt, hogy három napja lázas? Heti nagytakarítást szervez természetesen. Hiába na, nem bírom a pihenést. Na jó, ablakokat nem pucoltunk, ennyire azért nem vagyok mazochista. Csak a szokásos porszívózás, feltörlés, tükörtörlés, fürdőszoba-konyha felnyalása, ilyesmik. Elszédültem a végére, de mondta a Másik, hogy ne dűljek szét, úgyhogy kapaszkodtam kicsit, amíg ő befejezte az én abbahagyott dolgomat is a sajátján kívül.
Bezzeg szempillát festeni nem szédültem a tükör előtt, hogy a fene egye meg a jó dolgomat. Sok értelme volt, mondhatom, takarítás után, hajmosás előtt pillákat fösteni. De ha már az a szégyen ért, hogy harminc éves korom előtt nem volt összesen ötször kifestve a szempillám (pedig állítólag jól áll), akkor legalább most pótolom. „Te kis céda” – jutott eszembe hirtelen egy kedves barát incselkedő levele. Vajon vén tyúk is talál szemet? Vagy legalább normálisan kifestett szempillát.
Mozart's way of dealing with it
Minden trollnak, névtelen levélírónak, rosszakarómnak szeretettel, stílusosan. Mozarttól. Mert én sznob vagyok.
Szokványos történet az emberek jóságáról
2 kiló. Ennyivel léptem túl a kézipoggyásszal a súlyhatárt. Tíz kilót vihetek magammal. Errefelé lemértem, visszafele nem volt hol. Két könyvvel, némi gyümölccsel és egy kiló csokival van több a csomagban. A biztonsági kapun gond nélkül átengednek, ők nem méricskélnek. A biztonsági kapu és a beszállókapu között áll Kerberosz és Argosz 2-3 biztonsági őrben megtestesülve. Ők méretik le a csomagokat.
2 kiló. Nagyon sok, ingatja a fejét a biztonsági őr. Fel kell tenni a gépre útipoggyászként. Nem haragszom rá, csak a dolgát végzi, ez a kötelessége. Még javasolja is, hogy vegyek fel valami ruhadarabokat, hátha úgy könnyebb lesz a csomag. Egy szoknya van nálam, egy melegítő meg egy horgolt blúzocska. Ez biztosan nem lesz elég a súlycsökkentésre. Vécé persze pont ezen a részen nincs, csak a méricskélős kapu után. Öltözhetnék a többi utas előtt. Szép látvány lennék, amint a szoknyám alá megpróbálnék felvenni egy melegítőt meg egy másik szoknyát. Megeszem a gyümölcsöket, az egyik mandarint odaadom egy ugyancsak várakozó utasnak, megköszöni.
Lázasan töröm a fejem, mit tehetnék, s közben verném a fejemet a falba, hogy mivel is tömhettem meg a bőröndömet, hogy ennyi túlsúly van. Sosem volt túlsúlyom a kézipoggyásznál, soha. Igen, spúr vagyok, és nem szeretnék 60 eurót fizetni a poggyászfeladásért. Addig a pontig egyetértek a logikával, hogy kell egy súlyhatár, mert ha nem, akkor mindenki túllépné. Azzal is, hogy aki túllépi a súlyhatárt, az fizessen valami büntetésszerűséget (kilónként 5-6 euró már bőven elrettentő hatású egy fapadosnál). Azzal már kevésbé értek egyet, hogy ilyen horribilis összegeket kelljen fizetni 1-2 kilóért. Ráadásul nem igazán hatékony a rendszer, mert rengeteg embert láttam, aki nyakig felöltözve, a törülközőt is a nyaka köré tekerve (nem túlzok), millió zsebes hatalmas kabáttal jelent meg.
Mit csináljak, mit csináljak? Állok kétségbeesetten, mérgesen, bosszúsan, fáradtan. Haragszom a világra, a Társaságra (szabadrablást emlegetek), de főleg magamra, hogy miért jöttem fapadossal, és miért nem hordozok magammal mérleget és könnyebb bőröndöt. Aztán nyelek egyet, előveszem a legkétségbeesettebb arcomat (nem volt nehéz), és elkezdem nézni a biztonsági kapu felől érkező embereket. Pontosabban a csomagjaikat. Kiszúrok egy szimpatikus latinót, megszólítom angolul, hogy tudna-e segíteni, mert a csomagom stb. Nyitja a hátizsákját, odaadom neki a laptopot – az a legnehezebb. Mondja, hogy ő bemegy előre, aztán menjek én. Átmegy a kapun, hirtelen bekanyarodik jobbra, velem leméretik a csomagomat. 9,50 kiló, a biztonsági őr mosolyog: parancsoljon, örülök, hogy sikerült. Közben követem a szememmel a férfit. Egy pillanatra eltűnik a szemem elől, rajtam átfut az ijedtség, hogy mi lesz, ha… De már mehetek is utána. Vár egy széken, elővette a laptopot, nyújtja nekem. Hálálkodok neki megállás nélkül. „One day for you, another day for me” – mondja mosolyogva, aztán elrohan, mert mindjárt indul a gépe. Az emberek jók és segítenek.
Valószínűleg az történhetett, hogy maga a bőrönd sem túl könnyű, így ha belekerül egy laptop, a fenti ruhák és két könyv, akkor eléri a 10 kilót. Megoldás a jövőre nézve: felhajtok egy pehelykönnyű verziót, és ezentúl azzal fogok utazni.
Bónuszmeglepetés a kapuhoz való odaérkezésem után: két órával később fog indulni a repülő. Nem mondták be sehol, csak ki van írva a kapunál. A túlsúlyért fizessek 60 eurót, ők az időm pocsékolásáért mennyit fognak fizetni? Nemsokára ez is kiderül. Mindenki kap egy egy kártyát, amit négy eurót ér a kávézóban – pénzt nem adnak vissza. Egy üveg ásványvíz 3,40 euró.
Beszálláskor szíves elnézésünket kérik a késésért. Igazán megható. Az én időm óránként 2 eurót ér nekik, de a kézipoggyász súlyhatárának túllépése 60 euróba kerül. Azt hiszem, inkább nem utazom többet ezzel a társasággal, ha egyszer nem muszáj.
A vén cigány
Ott ül minden nap a Match bejáratánál, húzza a vonót a hegedűn. Nem, nem hegedül. Azt ugyanis nem tud. Talán régebb tudott, de most már csak egy-két kifacsart, elakadó, hamisan szóló dallamra futja. Néhány ismerős ütemre egy-egy régi slágerből, aztán gyorsan másikra vált. Vagy talán ő az egyetlen botfülű az egész nemzetségben.
Nyikorgó dallamok ezek, az ember inkább azért fizet, hogy ne játsszon. De az öreget nem igazán érdekli a külvilág (egy-egy réginek tűnő ismerősön kívül senkivel sem beszélget), csak húzza, vonja, s közben az arcára fagyott, vigyorrá torzuló mosollyal kíséri szemével a járókelőket. Kötelező díszlet. Hiányozna, ha nem a Kék Dunára vonulnék be tejfölt vásárolni.
Kategóriák: Nyújtom a nyelvem, A nagy Másik
írta: baudolinA
Tennivalók mára két embernek
Takarítani kellene. Ablakot pucolni. Port törölni. Pókhálókat leszedni. Porszívózni és feltörölni a földet. Bevásárolni, mert holnap jön a második számú unokahúgom. Virágokat locsolni. Lefordítani a tizenkétezer szóból minél többet. Kitalálni a pénteki programot. Meg a vasárnapit. Tolmácsolást gyakorolni. Ebédet főzni. Elrakni a megszáradt ruhákat. Betenni egy újabb mosást. Átcserélni az ágyneműt. Idejében lefeküdni és frissen, kipihenten ébredni.
Muhaha.