szerelmesvers
Megkockáztatom. Nehogy dicsérni merjétek, nem készültem és nem is készülök költőnek, pocskondiázni szabad. Hóttrégi vers, egyszerű szerkezettel 2001-ből. Csak hogy ne unatkozzatok.
Vallomás
Szíved dobbanását hallom a sötétben,
Ereidben piros vér folyik, s ha
kiszabadul, fonálként csordul le bőrödről.
Reszkető kézzel tapogatlak, nyújtom feléd magam,
s te remegve ölelsz magadhoz...
repülünk a csillagok közt
Elsuhan mellettünk a világűr
robbanó égitestek, megszülető csillagfények
Táncoló csillagok suhannak el,
végigsimítva ölelkező testünket...
puhán megérintenek, nem szúrnak
Lebegünk a végtelenben, a
születő-elmúló kozmoszban,
Ezerszer megújul a fájó káosz, s
éget belülről a vágy...
megszűnik köröttünk a lét
Kapkodunk az elfogyó levegőért
S a hirtelen beállt csöndben
Szíved dobbanását hallom a sötétben
Szerda
Tegnap megloptam valakit. Elraboltam tőle az Időt. Sok időt. Amit fordíthatott volna munkára, sétára, pihenésre. De rám fordította, én meg hagytam, és csak loptam-loptam, amíg ki nem fogyott belőle. És amikor már nem volt több, akkor végtelenül kedvesen csak annyit mondott, hogy nincs több Ideje, és nem gyanúsítgatott azzal, hogy én lennék a Tolvaj. Olyan embertől loptam, aki nem ezt érdemelte tőlem, aki holtfáradtan is mosolygott rám, aki csak mosolyt és kedvességet érdemel, nem egy ilyen aljas Rablót, mint én.Őt hallgassátok
És nézzétek is. Füles küldte.
Húsüzlet
Néhány napja olvastam ezt a cikket, habár nem vagyok biztos abban, hogy megérdemli a "cikk" minősítést. Ki a halál izeje ez a Vig Balázs? A három csoportjával: szép nő, csúnya nő, feminista (akiről nem mondja ki, hogy csúnya, de hozzájuk hasonlóan a "perifériára szorult"). "Tehát például egy útszéli prostituált árucikknek tekintendő." Akinek leghőbb vágya, hogy Vig Balázs kielégítetlen egóját elégítse ki, ugyebár? Bocsánat, pontosítok: hogy leszopja. Amúgy meg hegymászás után nem holmi stifttel kell kenegetni a hónod alját, kedves Balázs, hanem zuhanyozni köll.
Fájni fog. Dehogy fog. Nem fáj a fog.
Vagy valami hasonlót mondott a jó gyógykovács a Lúdas Matyi rajzfilmes változatában, amiben Gobbi Hilda volt az öreg Biri néne hangja.
Hát nem is fájt a fog, mert érzéstelenítették. Az a szadista beledöfött egy tűt a fogínyembe, megforgatta egy kicsit, s belényomott valamit, ami feszített. Na, ez fájt. Aztán tovább nem tudom, mert úgy elzsibbadtam, hogy a teljes bal képem bizsergett belé. Úgy éreztem, hogy a nyelvem meg van dagadva, nem tudtam rendesen kitátani a számat, az az alak meg csak fúrt ott kegyetlenül. Hamar megvolt, alig tíz perc alatt. Ennek három órája. A zsibbasztó hatása még mindig nem múlt el. A víz kicsorog a számból, banánt próbáltam enni, de nem tudom, hol kell abbahagyni a harapást, úgyhogy csak a szájam másik felén próbálkoztam. És miután elmúlik a zsibbasztó hatása, fájni fog.
Furcsa érzés, amikor tapogatod a saját arcodat, s az ujjaid érzik a bőrödet, de az arcod nem érzi a tapintást. Mintha kívülről próbálnál magaddal ismerkedni. A beszéd majdnem teljesen kizárt, s ha megszólalok, itt valaki mellettem mindig halálra röhögi magát. Ha nevetek, a félpofám bénultan lóg. És kettőre emberek közé kell mennem. Érdekes lesz... De legalább gyakorolom a némaságot. Nekem nem árt.
Kegyes halál vagy gyilkosság?
Valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy támogatnám-e az euthanáziát. Lelkesen igent válaszoltam, azóta azonban kicsit meggondoltam a dolgot. De nem teljesen. Le szabad-e valakit kapcsolni egy lélegeztetőről, amikor nyilvánvaló, hogy nem fog felépülni, kómában marad, és így hal meg, és - mondjuk ki - foglalja a gépet, amikor azzal esetleg meg lehetne menteni egy ötéves kislány életét? Milyen orvosetikai kérdéseket vet ez fel, hiszen ők arra esküdtek, hogy életet mentenek? Igenám, de milyen "élet" az, amikor nem is tudsz magadról, teljesen leépülsz, terhére vagy egy csomó embernek, képtelen vagy magadról gondoskodni (pl. enni, inni, vécézni), hozzá vagy kötve (jó esetben csak) egy géphez, a szellemi és szexuális igényeid kielégítetlenül maradnak, vagy el is tűnnek, egyszóval: "az" már nem "te" vagy. Végrendelet-írásra készülök (nem akarok meghalni, de sosem lehet tudni), és azt biztosan beleveszem, hogy ha valamilyen gyógyíthatatlan betegségben fogok szenvedni, akkor vigyenek ki Hollandiába, mert euthanáziát akarok. Törvényileg szabályozni azonban nehéz az ilyesmit. Mi a bizonyíték arra, hogy nem az öreg szülők láb alól való eltevése történik meg? A keresztyén orvosok még nagyobb "bajban" vannak, hiszen Isten kezébe kell helyezzék a beteg életét. De én nem szeretném, hogy utolsó percig szúrjanak, vágjanak idegen kezek, és fehér köpenyek takarásában pusztuljak el. Csak azért, mert az esküjük miatt kötelességük az utolsó lehelletig kínozni.
Ha nem lesz euthanázia, marad Polcz Alaine. Ahol nem kényszerítenek rád semmilyen dumát, csövet, tűt, nem nyomják le a torkodon a szondát. Hanem beszélgetnek veled, ha akarod, és elmennek, ha egyedül akarsz maradni. És ami miatt nagyon tetszenek: veled lehet a családod néhány tagja. Egy "hátránya" van: ha nem leszek rákos, szét fognak trancsírozni a dokik. Ebben az esetben következhet Hollandia.
Ősz
Na, most már senki nem mondhat semmit. Igazi grande dame lettem. Ugyanis ma reggel fésülködés közben találtam a fejem búbján egy szál ősz hajszálat. Nem szőke volt, hanem ősz. Ezüstszürke. Még csillogott belé. Természetesen nem téptem ki, ott díszeleg a fejemen, mint valami bóbita, ráadásul rövid is. Gyertek, feleim, sirassuk együtt az elmúlt ifjúságomat.A gyász íze
Az utóbbi időben több alkalommal is szó esett a halálról, gyászról. Idoor fel is vetette egyik hozzászólásában, hogy nem búcsúzott el a 98 éves déditől, ahogy az édesanyjától sem. Nyilvánvalóan ez is ugyanolyan lázadás, mint a "nem-akarok-esküvőt-mert-színháznak-tartom", de tapasztalataim alapján ennek a megítélése mégis más. Habár nyilván sokféle tényezőtől függ, hogy az egyén hogyan fogja fel a halál, gyászt, temetést, talán vannak olyan, általánosnak nevezhető dolgok, amelyek többé-kevésbé jellemzőek. Itt most akkor nem térnék ki az eszkimók vagy a hinduk temetkezési szokásaira, maradjunk inkább a mi kis közép-európai dolgainknál, van itt is elég boncolnivaló.
Jöjjenek akkor az általam látott, tapasztalt szokások. Ha valaki a halálán van, általában elbúcsúznak tőle, halálfélelmében megnyugtatják, a világnézetüknek megfelelően "előkészítik" a halálra (pl. "találkozunk a mennyben"). A búcsúzkodással, egészen pontosan azzal a szokással, hogy mintegy tudtára adják a haldoklónak, hogy "most búcsúzunk, mert te meg fogsz halni, és ezért jöttünk hozzád", én sem értek egyet. Részben azért nem, mert ezzel a szöveggel (akár tapintatosabb formában) sem segítünk a haldoklón, csak fokozzuk benne azt az érzést, hogy őt már tulajdonképpen eltemették. Aztán azért nem, mert ha pl. valaki évekig nem néz felém, de a haldoklásom hírére eljön elbúcsúzni, mert ez a szokás, akkor az olyan ne jöjjön. A temetésemre sem, de erről mindjárt. Aztán azért nem, mert - bármennyire is furcsa - a haldokló mégis él még, közöttünk van. Ha szabad közhelyet használni, ő az élet és a halál között van éppen, mi viszont egész valónkban az életben, tehát milyen jogon adunk neki tanácsokat, amikor ő valószínűleg jobban "átéli", hogy mi történik? És azért sem, mert nem hiszek a feltámadásban.
Temetés. Rengeteg szokás és elvárás létezik, ezekből csak néhányat sorolnék fel. Virrasztás a halott mellett. Na, ilyenkor örvendek, hogy nem kerülök ilyen helyzetbe. Nincs olyan hatalom, ami engem arra kényszerítene, hogy egy halott mellett virrasszak. A félreértést elkerülendő: kész vagyok egy haldokló mellett napokat eltölteni, ha így kívánja; de a halott már nem az az ember, aki életében volt. Az csak egy test, egy hulla, ami tárggyá változik át, mert aki személlyé tette, már nem létezik. A temetésen azért általában feketében, gyerekeknek esetleg sötétkékben illik megjelenni. A keleti kultúrákban általában a fehér a gyász színe, a régi magyaroknál a violaszín volt szokásban. Mostanában azért a fekete az általános, a pirosat, rózsaszínt kirívónak tartják egy temetésen. Mára már nem annyira kötelező, régebben fátyolt is kellett viselni. Minél közelebbi kapcsolat volt a halott és a gyászoló között, annál inkább kellett ezt az öltözékben is megjeleníteni. Emlékszem, amikor egy temetésre a fekete Bocskai-zakóm alá fehér inget vettem (csak a nyaka látszott ki), megszóltak. Pedig a Bocskaihoz nem lehet más színű inget venni, nekem meg csak az az egyetlen fekete ruhadarabom. A siratás faluhelyen most is divat, ha a siratóasszonyok, özvegy, árva stb. nem sírnak "elég sokat", akkor máris megvan az ítélet, hogy nem szerették eléggé a halottat. Tor. Protestánséknál elvileg tilos, gyakorlatilag sok helyen csinálják. Kimondottan utálom, mert evészetbe-ivászatba torkollik.
Gyász. A halott szűk családjában általában hónapokig feketét illik viselni, házasság, eljegyzés, szülinapi buli, mindenféle vigasság elvileg tilos és illetlenség. Ennek mértéke persze függ a családtól is, de a gyász ideje alatt általában azért nem tartanak esküvőt. Régebben szabályozva volt, hogy mennyi a gyász ideje, most nemhivatalosan kb. félév-egy év.
Életemben utoljára 16 évesen voltam temetésen, soha többé nem akarok menni. Az egyéni döntésekből azonban konfliktusok fakadhatnak. Az anyai nagyapámat nem ismerhettem, az egyetlen kapcsolat felé anyám és nagymamám visszaemlékezései voltak, illetve a sírja. Sokat jártam a temetőbe, de nem gyertyát gyújtani és imádkozni, hanem mert a hatalmas fák alatt csend volt és nyugalom. Vittem magammal egy könyvet, és órák hosszat ott ültem. Azt is lehetne mondani, hogy nem használtam "rendeltetésszerűen" a temetőt... Édesanyám sem akar temetést saját magának, ő is a hamvasztás híve, ahogyan én is. Ha valaki meghalt, azzal már nincs többé kapcsolat, és addig kell valakinek kimutatni a ragaszkodásunkat, amíg itt van. Az elvesztését pedig nem külsőségekben, hanem magunkban kell feldolgoznunk. Szabad nevetni a gyász ideje alatt, és szabad sírni is. És szabad megosztani mással a gyászunkat.
A munka nemesít
ezt mondja az olcsó közhely. Úgyhogy futok a könyvtárba, mert nagyon érdekes szövegeket találtam (remélem, tényleg azok) a XIX. századi prostitúcióval kapcsolatban. És egyúttal nemesedni is fogok.Valóság, fikció, blog - kettő
Őfelsége arról írt, hogy a blogger és az a személy, aki a blogokat a maga fizikai valójában írja, nem ugyanazok. Ezzel alapvetően egyet is értenék, a gond azonban ott kezdődik, amikor a naiv blogger maga esik abba a hibába, hogy totális valóságként, történelemként tálalja a maga szövegeit. Megesik azonban az inverz eset is, amikor a blog olvasói értelmezik így a történeteket. Olvasóként a referencialitás bűnébe esni nagy hiba lehet. A bloggeren számonkérik a szöveg valóságtartalmát (nem kettőkor indul a pesti gyors, hanem 13:42-kor), s megpróbálják alakítani azokat a múltbeli eseményeket, amelyeket a blogban leírva látnak. A próbálkozás ab ovo felesleges, hiszen a múltbeli eseményeken nem lehet változtatni. Ha lehetne, nem halt volna meg az anyai nagyapám 36 évesen, apám nagybátyja nem esett volna el a fronton 21 éves korában, én pedig valószínűleg idejében meggondoltam volna, hogy meg akarok-e egyáltalán születni.
Ha mindenki számára egyértelmű lenne "a fikció" és "a valóság" közötti határ, bátran megmutatnám a blogomat másoknak is. Ha tehát nem tartanék attól, hogy mindenképpen magukat felismerni kívánó személyek is olvasnák a blogomat, akik utána tennék a szememre a hányást úgy virtuálisan, mint "a zéletben", elárulnám még néhány embernek, hogy második identitásom van. Hasadt személyiségem. Akit mégsem kórházba kell vinni kezeltetni.